Büntetés-végrehajtás

Amikor Lindenberger Lajosra emlékezünk halálának hét évtizeddel ezelőtti kerek évfordulóján, egy kis ember nagy tettére és nagy áldozatvállalására emlékezünk.

Mert ki is volt ő?

Lindenberger Lajos 1889. augusztus 22-én született Gyulán. A középiskolás éveket követően 1911-ben az Illavai Királyi Országos Fegyintézethez került, ahol díjnokként látott el szolgálatot, majd a börtönügyi tiszti tanfolyam elvégzését követően, büntetőintézeti tisztté lépett elő. 1917-ben behívták katonának, több helyen is szolgált, míg 1918-ban ismét visszavezényelték Illavára, a Magyar Királyi Honvéd Fegyintézethez. A cseh megszállás miatt az Igazságügyi Minisztérium rendeletével Sátoraljaújhelyre, a fogházfelügyelői teendők ellátására nyert beosztást. Állását 1919. október 31-én foglalta el. 1922 októberében nevezték ki fogházgondnoknak.
Új fogházgondnokként az elődje által oly sikeresen működtetett rabipart fejlesztette tovább, javaslatai alapján újabb termékek gyártását vezeték be a fogház földszinti helyiségeiben. Az intézeten kívüli munkáltatásnál újra bevezette a kőfejtő tevékenységet.
A Magyar Királyi Honvéd Vezérkari Főnökség Bírósága 1942-ben a Sátoraljaújhelyi Királyi Törvényszéki Fogházat is büntető intézetté minősítette, melynek élére Lindenberger Lajost - mint parancsnokot - nevezték ki szeptember 1-jén tartalékos hadnagyi rendfokozattal. Parancsnoki feladatait egy év megszakítással 1946-ig látta el.
Lindenberger Lajos parancsnokot az ÁVH 1949. január 28-án őrizetbe vette háborús bűntett gyanúja miatt. A kihallgatott tanúk elmondása alapján a vizsgálat megállapította, hogy az általa a börtönben működtetett besúgóhálózat révén tudott az 1944-es kitörés tervéről, de annak megakadályozására intézkedéseket nem tett, arra viszont igen, hogy annak végrehajtása során vérbe fojtsa. Terhére rótták, hogy a kitörés leverését követő rögtönítélő bíróságon, mint főtanú, hozzájárult 11 politikai fogoly kivégzéséhez. Folytatólagosan elkövetett háborús bűntett miatt halálra ítélték, melyet kegyelmi kérvényének elutasítását követően 1950. június 17-én végrehajtottak.
Ítéletét több alkalommal vizsgálták, de rendre helyben hagyták, s a perújrafelvételt elutasították. 1992-ben a legfőbb ügyész emelt törvényességi óvást javára, melyet alaposnak tartottak. Megállapították, hogy mind az első-, mind pedig a másodfokú bíróság ítélete törvénysértő, ezért azokat hatályon kívül helyezték és Lindenberger Lajost felmentették 1992. november 9-én.

Láthatóan egy hivatalnok életútja áll előttünk, aki lelkiismeretesen haladt előre pályáján, és nyugdíj előtti éveit a sátoraljaújhelyi intézet igazgatójaként ill. a vezérkari fogház parancsnokaként töltötte volna, aki munka után hazatér és nyugodt órákat tölt családja körében, aki naponta végigsétál kiskutyájával Újhely főutcáján, ahogy azt a kortársak visszaemlékezéseiből tudjuk. Egy kisember, olyan, mint bármelyikünk, de akit a kisvárosi lét nyugalmából a történelem kiragadott egy pillanatra, és nem találtatott könnyűnek, mert a hite, a szíve, a hivatástudata, az emberi tartása ebben a pillanatban a helyén volt.
Parancsnoksága idejére esett az 1944. március 22-i börtönkitörés. A helyszínre érkező csendőrők és német csapatok a kitörés résztvevőit elfogásuk után lelőtték a környező hegyekben, a város határában, majd további 11 vezetőjüket megtorlásból kivégezték. A többi politikai fogolyra is ez a sors várt volna, azonban Lindenberger Lajos ehhez nem járult hozzá, feletteseihez fordult. Így menekült meg ekkor a kitörésben részt vevők jelentős része, további tragikus sorsuk alakulására Lindenberger Lajosnak már nem volt hatása.

Ezek a tények. A száraz tények, melyeket már többen megírtak, ismerünk a fennmaradt vizsgálati dossziék anyaga alapján ill. több túlélő visszaemlékezéseiből is.
Nem elégséges azonban, ha hét évtized múltával pusztán a tényeket elevenítjük fel, és nem keressük arra a választ, hogy miért is állhat személyes példaként előttünk Lindenberger helytállása. Amit Lindenberger Lajos tett, nem volt kockázat nélküli. A németek bevonulását követően azok a törvényes gátak is leomlottak, amelyek a Horthy-korszak végén még valamelyest fenn álltak, azonban 1944. március 19-én a diktatúra időszaka köszöntött be Magyarországon is, amikor egy ilyen ellenszegülés halálos kimenetelű is lehetett volna. Azonban Lindenberger tette mutatja, hogy még a legreménytelenebb helyzetben is van, lehet szabad választásunk. Ő a példa arra, hogy a XX. századi totalitárius diktatúrák által felvetett kérdés jogos, a strukturális bűn filozófiai és teológiai megfogalmazása helytálló. Nagyon leegyszerűsítve: lehet-e védekezni azzal, hogy nem én döntöttem, én csak egy csavar voltam a gépezetben, nem tehettem róla, mert csak parancsra cselekedtem? Ismerős kifogások ezek, melyeket akár valós egzisztenciális félelmek is megalapozhatnak. Bizonyára nem volt ez másként Lindenberger Lajos esetében sem, elég ha felidézzük kövérkés alakját, amint családjával együtt áll a fényképész lencséje előtt. És mégis, emberi méltósága, és mások emberi méltóságának megmentése, fölé emelte ennek a kispolgári gondolkodásmódnak, és történelmi alakot formált belőle, akinek a hitelességét igazságtalan és erőszakos halála csak tovább erősítette az utókor számára, számunkra, akik ma rá emlékezhetünk a sátoraljaújhelyi intézet falán elhelyezett emléktábla előtt vagy a történelmi sétaútvonal őt idéző állomásán.