Büntetés-végrehajtás

Ki tudja, mi lett volna, ha a szigorú és ateista határőr apuka mögött nincs a szőlősgyöröki Istenfélő nagymama, aki titokban imádkozni tanította a nyarait nála töltő szentgotthárdi unokát? Aki aztán egyházi iskolába készült, apja viszont katonai középiskolába szánta, így végül a szentgotthárdi gimnázium lett a kompromisszum eredménye. És ki tudja, mi lett volna, ha a húszévesen a szentgotthárdi templom előtt verekedő, akkortájt eléggé balhés korszakát élő Robira nem egy pap szól rá: fiatalember, maga meg mit csinál? Aztán ez a pap azt is hozzátette, hogy szerdán este hat órakor várja a plébánián egy beszélgetésre. Az egyetlen beszélgetésből azonban több lett: Robi másfél évig járt a plébánoshoz. Ezek a találkozások nemcsak megszelídítették, de újra Isten közelébe „terelték”, olyannyira, hogy eldöntötte: pap lesz. Ám jött Kati: a fiatal tanítónő, akibe beleszeretett és feleségül vette. Adódott a kérdés, mihez kezdjen, mígnem rájött, hogy nem csak reverendában mutathatja a jó irányt az embereknek. Így került a tiszthelyettes-képző iskolába, és így lett rendőr.

Volt körzeti megbízott Pankaszon, szolgált Körmenden, majd tizennyolc év után történt valami: időközben született lányai közül az idősebb, Rebeka beteg lett, és az orvosok által akkor még nem ismert betegség – amiről azóta kiderült, hogy bár gyógyíthatatlan, de kezelhető -, újabb fordulatot hozott Robi életébe: megfogadta, hogy ha Rebekát nem veszítik el, akkor leszerel, és eredeti tervei szerint az Úrnak fog szolgálni. Így lett: végül szolgálati járadékosként hagyta el a rendőrséget és jelentkezett teológiára, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán végezte tanulmányait. Sűrű évek voltak: hét közben a szentgotthárdi Opel-gyár biztonsági szolgálatán dolgozott, hétvégén Pécsre utazott. Közben 2014-től Rédicsen hitoktató volt, vasárnaponként szentmisén szolgált.

Hogyan lett börtönlelkész? Teológushallgatóként hetente végigjárta a körmendi kórház kórtermeit: imádkozott azokkal, akik kérték, beszélgetett velük, meghallgatta őket. Ha valaki áldozni akart, vagy szentségekkel kapcsolatos kérése volt, azt felírta, és jelezte a helyi plébánosnak. Körülbelül egy éve végezte ezt a szolgálatot, amikor egy beszélgetés során elmondta a lelki vezetőjének, hogy nem érzi magát alkalmasnak erre a szolgálatra, úgy véli, nem ez az ő útja. Az atya megkérdezte, miért nem próbálja meg a börtönmissziót. „Az szóba sem jöhet! Rendőr voltam tizennyolc évig, engem ott megesznek” – ez volt az első reakciója, némi győzködés után azonban úgy döntött, ha a zalaegerszegi börtönlelkész nem zárkózik el az ötlettől, akkor megpróbálja. Ennek kilenc éve, azóta szolgál börtönpasztorációban. Először öt évig missziósként segített a börtönlelkésznek, majd 2020-tól – amikor az elődje távozott – már főállású börtönlelkészként szolgál a zalaegerszegi büntetés-végrehajtási intézetben. 2020-ban abbahagyta a hitoktatást, 2021-től a börtönlelkészi tevékenysége mellett a csesztregi plébánián is szolgál.

- Kezdetben kissé tartottam attól, hogy a rendőri múltam miatt nem, vagy nehezen fogadnak majd bizalmukba a fogvatartottak, és nem a lelkipásztort látják bennem, hanem a rendőrt, aki – nagyon leegyszerűsítve a dolgot – a velük szembeni oldalon áll. Meglepődtem, hogy nem így történt, sőt: nagyon hamar elkezdtek hozzám járni lelki beszélgetésekre. Úgy érzem, hogy a rendőri tapasztalataim segítettek és a mai napig is segítenek: ha észreveszem, hogy egy kicsit is „színezik” a dolgot, akkor szólok, és úgy érzem, ez erősíti az irántam tanúsított pozitív hozzáállásukat. Vannak olyan fogvatartottak, akik rendszeresen igénylik a velem való személyes beszélgetéseket, amikor is együtt imádkozva erősítem a hitüket és tartom bennük a lelket – mondja, majd beszél arról is, hogy vannak esetek – például amikor gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekményekről van szó - amelyek őt is felháborítják, és bizony néha nehéz lelkipásztornak maradnia.

- Nekem az a feladatom, hogy ezeknek a fogvatartottaknak próbáljam megmutatni az irgalmas Jézust. Azt a Jézust, aki nekik is ad esélyt az újrakezdésre. Bevallom, nem mindig könnyű ez a küldetés. De akkor is ez a feladatom, és ezt még ezekkel az emberekkel kapcsolatban is szeretetből teszem, hogy meggyőzzem őket arról, hogy mindenki számára van újrakezdés. Igen, néha le kell küzdenem azokat az érzelmeket, amelyek előtérbe kerülnek bennem egyes eseteket látva és hallva. Viszont nekem arra kell törekednem, hogy megértsem őket. És ez általános törekvése kell, hogy legyen a lelkésznek. Mindenkit igyekeznie kell egyformán szeretni. És ha ez nem megy, akkor is készen kell állnom arra, hogy bármikor tudjam nekik közvetíteni az irgalmat. Hiszen ahogy Máté evangéliumában olvashatjuk, a Mennyei Atya „felkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.” Ez muszáj, hogy erőt adjon a fogvatartottaknak! Ezt a tényt, hogy mindenki számára van újrakezdés, van remény, ezt kell mindennap megmutatnom nekik. Bíró László püspök atya mondta egy helyen, hogy a remény a fogvatartottak egyetlen kapaszkodója. „Ezekben az emberekben őrizni kell a reményt, őrizni a reményt, hogy van jövőjük!”, így mondta pontosan. Hiszem, hogy ez az egyik legfontosabb feladata a börtönlelkésznek. Dosztojevszkij Zoszima sztarece A Karamazov testvérekben elmondja azt, amit én is gondolok erről: mi mindannyian felelősek vagyunk mindenkiért és mindenért.

És ha már felelősség: a börtönlelkész a fogvatartottak szabadulása után is lelkész, így előfordul, hogy az egykori elítéltek a börtönön kívül is igénylik tőle a lelkipásztori segítséget. Honnan meríti az erőt szolgálatához?

- Természetesen a Szentháromságos Egy Istentől kapom az erőt. És ez nem a teológustól, a lelkipásztortól elvárható kötelező válasz, hanem valóban ő adja meg nekünk minden egyes nap az erőt a szolgálatunkhoz. Többször voltam fáradt vagy kedvetlen, de mindig kaptam erőt tőle. Volt, hogy imádkoztam hozzá, és pár perc múlva megkérdezte a fogvatartott, hogy hogy vagyok. Belenéztem a szemébe, már majdnem azt mondtam, hogy kicsit fáradt vagyok, de mégsem mondtam, hanem azt válaszoltam, hogy jól. És tényleg jól, nagyon jól voltam. Nagyon jól vagyok. A helyemen vagyok, úgy érzem… Aztán erőt kapok a hívektől hétvégenként, akik mindig megköszönik, hogy együtt lehettünk. És természetesen erőt és támogatást kapok a családomtól. Itt kell megemlítenem, hogy nagyon sokat köszönhetek dr. Székely János megyés püspök atyának, aki a kezdetektől fogva megbízott bennem, felkért erre a feladatra. Az ő bizalma miatt lehettem börtönlelkész, az ő főpásztori szeretetéből, gondoskodásából is rengeteg erőt merítek – mondja.

Tanítónő felesége és lányaik, a hitoktató Rebeka és a szociálpedagógiát tanuló egyetemista Réka mindenben támogatja Robit, aki teológusként továbbképezné magát: doktorálni szeretne teológiából. Nagy vágya eljutni a Szentföldre és Rómába, hogy e szent helyeken megköszönje Istennek, hogy börtönlelkész lehet, és azt, hogy elhívta a diakónusi szolgálatra.

A rendőrből lett börtönlelkésznek nincs sok szabadideje, de ha teheti, hetente háromszor-négyszer elmegy a pankaszi edzőterembe, ahol társaival nemcsak a bemelegítésre ügyelnek, de edzés előtt imádkoznak is. Régebben 15 kilométereket futott, azt is szeretné újrakezdeni. Esténként olvas, bár, mint mondja, ez néha alvásba fullad. Szereti a rockzenét, és a konyhában is feltalálja magát: állítása szerint nemcsak pörköltfőzésben remekel, de ha a szükség vagy a kedve úgy hozza, süteményt is süt.

Ráncsik Róbertet december 2-án szenteli fel állandó diakónussá dr. Székely János megyés püspök. A diakónus (szerpap) a görög diakonosz (szolga) szóból ered. A diakonátus intézményét a II. Vatikáni zsinat állította vissza. Egyik formája lehet az, hogy nős, kipróbált férfiakat is felszentelnek e szolgálatra, ha elmúltak 35 évesek és egyéb előírásoknak is eleget tesznek. A lényeg, hogy az egyház hívja meg az erre alkalmas férfiakat a szolgálatra. Általában azokat a férfiakat szentelik fel, akik már amúgy is jó ideje végzik a diakónus szolgálatait, feladatait. A diakónusoknak többféle feladatuk van: szolgálnak a szentmisében, az isteni misztériumoknál, segédkeznek a püspöknek, az áldozópapoknak. Áldoztatnak, esketnek, megáldják a házaspárokat, keresztelnek, hirdetik az evangéliumot, prédikálnak, temetnek – és végzik a szeretet különböző szolgálatait.