Büntetés-végrehajtás

Kezdjük is az egyik legfontosabb kérdéssel. Mikor szereltél fel a büntetés-végrehajtás állományába és mi volt az oka annak, hogy ezt a hivatást választottad?

Majdhogynem napra pontosan 25 évvel ezelőtt, 1999. április elsején szereltem fel a Tököli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet fiatalkorúak részlegére, mint tiszthelyettes. Előzőleg 5 éven keresztül főállású édesanya voltam, három kiskorú gyermeket neveltem, akkor már egyedülállóként. Egy helyi újságban figyeltem fel a hirdetésre, amiben a büntetés-végrehajtási szervezet több szakterületre keresett munkavállalókat. Nekem az „iskola-felügyelő” beosztás keltette fel az érdeklődésemet, az önéletrajzomat is kifejezetten arra a beosztásra nyújtottam be.  Ekkor még elképzelésem sem volt, hogy mit takar a fogvatartottakkal való munka, nem tudtam, hogy milyen útra lépek rá. A felvételi beszélgetésem elsőre sikerült, ahogyan később az alapképzésem is, azonban a képzések ellenére kezdőként hamar rácsodálkoztam a számomra teljesen ismeretlen világra. Nem tagadom, nagyon megtetszett, és az év hátralévő részében arra törekedtem, hogy mindenképpen sikerüljön a próbaidő letöltése és véglegesítsenek.

Hogyan alakult a pályafutásod a szervezetnél? Milyen utat Jártál be eddig?

Amikor a fiatalkorúak részlegén dolgoztam, a gyerekeim már nagyobbak voltak, ezért gyakorlott szülőként nem jelentett gondot a fiatal fogvatartottak tiszteletének kivívása. Később ez a siker is motivált a továbblépéshez. Éveket töltöttem a pedagógusok között, akik között én is „tanárnak” érezhettem magam. Igazi családias hangulatban végezhettem a munkámat. Természetesen nem maradtak el a viszontagságokkal tűzdelt időszakok sem, hiszen mégiscsak egy börtönben dolgoztam!

Több szolgálati helyet is betöltöttem a főiskola ideje alatt. Többek között voltam orvosi előállító-felügyelő, kiétkeztetési-felügyelő és rövid ideig váltásban is tevékenykedtem. Idővel már el sem tudtam képzelni más hivatást. Nagyon vonzott a nevelői feladatkör, ezért az első adandó alkalommal jelentkeztem a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Nevelői szakára, melyet sikeresen el is végeztem. A második évfolyam idején már megbízott reintegrációs tisztként saját körletrészt kaptam, ahol az elméleti oktatás mellett a nevelői feladatokat a gyakorlatban is elsajátíthattam. A diploma megszerzését követően már főhadnagyként szolgáltam.

Hat éven keresztül befogadó nevelőként tevékenykedtem, amit különösen szerettem, mivel az újonnan befogadott fogvatartottaknak az én segítségemen keresztül alakult ki a kapcsolattartásuk, és kerültek munkába állításra. az ezt követő hat évben nagykorú dolgozó fogvatartottak között szolgáltam. A Kft. Egészségügyi papír-feldolgozó három műszakban dolgozó elítéltek napi feladatait igyekeztem segíteni egészen a szabadulásukig.

Mi (vagy ki) vett rá arra, hogy Tökölt magad mögött hagyva Baracskán telepedj le?

Egy igali rehabilitációs pihenés során 2015-ben ismertem meg a jelenlegi férjemet, aki arra motivált, hogy mind lakhelyemet, mind pedig az intézetet is elhagyjam áthelyezéssel. Így kerültem 2016.06.01-i hatállyal a Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet állományába, ahol a baracskai objektumban folytattam reintegrációs tiszti pályafutásomat.

A diplomamunkámat a pszicho-szociális részlegen elhelyezett fogvatartottak terápiás foglalkoztatásáról írtam, így örömmel vállaltam el az akkori parancsnok úr kérésére a pszicho-szociális részlegéért felelős reintegrációs tiszti beosztást. Véleményem szerint az ott töltött 8 hónap nagyon eredményes volt, és számomra is rengeteg visszajelzést adott arra vonatozóan, hogy érdemes volt foglalkozni velük.

A családi életedet hogyan tudod összeegyeztetni a hivatásoddal?

Időközben a gyermekeim felnőttek, ők elfogadták, hogy az édesanyjuk egy „szigorú és kemény nő”, mivel a hivatásom ezt mindvégig megkövetelte. Mindez azonban az otthoni életünkben nem volt érezhető, igyekeztem egyensúlyban tartani a szakmám miatt kialakult kontrasztot. Azóta 6 csodálatos unokám született, így teljes lett a családom, édesanyám pedig most volt 89 éves, ő is velünk van még. Férjemmel, aki 30 éve hivatásos felügyelő igyekszünk az egyensúlyt tartani a két „világ” között. Igyekszünk minden tekintetben megfelelni a szakma elvárásainak, miközben megóvjuk a mentális egészségünket, és odafigyelünk a családunkra és a magánéletünk sérthetetlenségére.

Végezetül pedig csak az érdekelne, hogy ennyi év eltelte után mi a véleményed a szakmánkról?

Rengeteg idő eltelt a kezdetek óta, 25 év távlatában már elképzelni sem igazán tudom, hogy mi lett volna, ha máshová sodor az élet, ha esetleg más hivatást választok. Én ettől lettem az, aki vagyok. Maga a szakma rengeteg kihívást tartogat, az elmúlt 25 évben folyamatosan változott, formálódott, ami a hozzám hasonló „régi motorosok” számára megnehezíti az alkalmazkodást. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy ha a szakma ugyan már nem is olyan, mint régen, egy valami azért nem változik: az embereknek való segítségnyújtás öröme kárpótol a nehézségek miatt.