Büntetés-végrehajtás

Mi késztet arra egy friss diplomás népművelés-testnevelés szakos tanárt, hogy 24 évesen a börtönt válassza munkahelyének? 
A tenni akarás, ugyanis mindig is a peremhelyzetre került fiatalokkal akartam foglalkozni. Az 1980-as évek elején, amikor az első diplomámat kézhez vettem, csupán a rendőrség foglalkozott ezzel a területtel. Így hát először a Vas Megyei Rendőr-főkapitányságnál tettem egy próbát, de ez az irány rövid úton le is zárult. Szerencsémre az 1983-as Országos Tudományos Diákköri Konferenciára készített első helyezett dolgozatom új lehetőséget hozott: az egyik bírálóm beajánlott a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságán dolgozó és az akkor létrehozott Tudományos és Kutatásmódszertani Alosztályon szolgálatot teljesítő ismerősének. Behívtak, meghallgattak és felvettek, de először tapasztalatot kellett szereznem a rácsok mögött.

Így került a Budapesti Fegyház és Börtönbe. Hogyan emlékszik vissza a 90-es évek börtönvilágára? 
Az első napomat biztosan soha nem fogom elfelejteni: „szepaként” (szerződéses polgári alkalmazottként – a szerk.) egy fehér köpenyben a mentorom társaságában indultam a Gyűjtő jobb csillagjának zárkafolyosóján az irodám, egy zárkából átalakított kicsi helyiség felé. Amikor odaértünk és kinyílt az ajtó, ott már várt rám egy nálam két-három évvel fiatalabb fiú. Ott ült egy kis asztalnál egy írógép mögött és mikor meglátott minket, fölpattant. Bemutatkoztam és nyújtottam a kezem, mire ő szemlesütve közölte, hogy nem viszonozhatja a gesztust, mivel ő elítélt. Ő lett az írnokom. Borzasztó zavarban voltam, de nem csak az ő jelenléte miatt. Iskolapadból kerültem be a börtönbe, amiről semmit nem lehetett tudni akkoriban. A kezdeti nehézségeken a kollégáim hamar átsegítettek, a későbbiekben pedig rengeteget tanultam tőlük. Persze nem mindenkitől. Pár hónapot például egy olyan fegyőr mellett töltöttem, aki még az 50-es évek második felében kapta az alapkiképzését, így nem kifejezetten volt átitatva pedagógiai elvekkel. A tőle halottakat rövid úton el kellett felejtenem. 

A 80-as évek közepén közel 25 ezer fogvatartott volt az országban, a túlzsúfoltság mellett a szakma társadalmi elismertsége is elég gyenge lábakon állt, ráadásul semmiféle külső támogatást sem kapott a szervezet. Így nyugodtan állíthatom, hogy az egy merőben más világ volt. A helyzet azóta – hála istennek – nagyot változott a javunkra.

Ezt követően került a parancsnokságra. Milyen emlékei vannak erről az időszakról? 
A parancsnokságon dolgozni annak idején is nagy kiváltságnak számított. A kutatásmódszertani alosztály a nevelési osztályhoz tartozott, így elsősorban nevelési programokat kellett kidolgoznunk, kipróbálnunk, emellett nemzetközi példákról is tájékozódnunk kellett, valamint ellenőrzési tevékenységet is folytattunk. Tudományos munka volt a javából, amelynek köszönhetően ikonikus emberekkel, például Fejes Imrével, Tari Ferenccel vagy Csóti Andrással dolgozhattam együtt. Remekül éreztem itt magam.

Aztán 1990-ben adódott egy óriási lehetőség, amely alapjaiban változtatta meg a szakmai útját.
Tari tábornok – az akkori országos parancsnok – behívott az irodájába és nekem szegezte a kérdést: „Akarsz menni Amerikába?” Borzasztóan meglepő helyzet volt, az ember ilyen kérdést még civilként se nagyon tudott elképzelni akkoriban, pláne egy állami fegyveres szervnél. Ráadásul aznap járt le a jelentkezési határidő, így gyorsan kellett döntenem. Mivel a magasabb pozícióban lévő kollégáimmal ellentétben én úgy éreztem, hogy nincs veszíteni valóm, igent mondtam. A dolognak csak egy szépséghibája volt, hogy soha nem tanultam angolul. Végül egy hathetes kísérleti jellegű nyelvtanfolyamot követően kerültem ki Amerikába, ahová – a kinti professzorom közbenjárására – később a felségem és a kislányom is követhetett. Ott egy új világ nyílt meg számomra, számtalan információ zúdult rám és eljutottam Indiana állam szinte összes börtönébe. Egészen más anyagi kondíciók között, nyelvileg korlátok közé szorítva, más kultúrközegből érkeztem a tengerentúlra, mégis semmi mást nem tapasztaltam, mint segítőkészséget. Az amerikai kollégák mindenben segítettek. Egészen biztos, hogy ennek is köszönhetem, hogy emberileg és szakmailag is rengeteget gyarapodva tértem vissza a testülethez. Ráadásul hamarosan egy kanadai ösztöndíjat is sikerült elnyernem, amelynek komoly szakmai hozadéka volt: első kézből szerezhettem tapasztalatot a büntetés-végrehajtási korrekciós nevelés felfogásának és gyakorlatának világméretű megújulását eredményező „kanadai iskola” azóta világhírűvé vált kognitív tréningjének kidolgozásáról és alkalmazásáról. 

Kutatásai révén és egy filmes produkciónak köszönhetően több tucat ország börtönében járt már. Van még olyan, amin meglepődik?
Szerencsének mondhatom magam, mert bővelkedem nemzetközi tapasztalatokban: eddig 194, a világ különböző pontjain található fegyintézetben jártam. És valóban, a kutatás mellett ezt egy dokumentumfilm-sorozatnak köszönhetem. „A világ börtönei” című produkciót 1999-ben kezdtük, mind az öt kontinensen forgattunk és 18 részt készítettünk el. Eljutottunk például Japánba, Európa és Amerika legjelentősebb büntetés-végrehajtási intézeteibe, de még Dél-Afrika hírhedt fegyintézetében, Nelson Mandela egykori börtönében, a Robben Islanden is forgathattunk. Meglepő élményben bőven volt tehát részem. Jártam például egy olyan tóparti dán börtönben, amely egy négycsillagos szálloda szinte minden kritériumának megfelelt, Bécsújhelyen pedig a fiatalkorúak fűtött úszómedencéjét is megmutatták nekem. Texasban egy maximális biztonsági fokozatú toronybörtönbe is eljutottam, amelynek azért nincs egyetlen ablaka sem, mert azt már komoly biztonsági kockázatnak tartják. A legdöbbenetesebb élmények mégis Dél- és Közép-Amerika, illetve Ázsia bizonyos börtöneiben értek. Ezekben az elítéltek szervezik a saját életüket, ami tele van borzalommal, kizsákmányolással és erőszakkal.

Indonéziában például egy 14 ezer fős komplett börtönvárosba és az ott található több mint ezer halálraítéltet fogva tartó objektumba is eljutottam. A felügyelet itt a legalapvetőbb bévés szabályokat is felrúgta, a zárkafolyosókon nyitott ajtók és több száz olyan elítélt fogadott minket, akinek már nem volt veszíteni valójuk. A fegyelem és a szervezettség legkisebb jelét sem tapasztaltam itt, érthető módon fellégeztem, amikor végre épségben kijutottunk. Életemben először itt féltem igazán, utólag visszagondolva meglepő, hogy egyáltalán beengedtek egy ilyen helyre.

A közel kétszáz börtönt összehasonlítva látszik, hogy óriási a kontraszt, de egy biztos: olyan, hogy „jó börtön”, nem létezik.

Hosszabb-rövidebb időt a Máltai Egyetemen is eltöltött, de egyéb nemzetközi tapasztalatokat is szerzett. Mire emlékszik vissza a legszívesebben?
Máltán 14 éve tanítok, az észt rendőr egyetemre hét éve járok oktatni, de megjártam Kínát és Dél-Afrikát is, hogy bemutassam a magyar rendvédelmi képzés sajátosságait, illetve az ottani gyakorlatokkal ismerkedjek. Életem egyik legnagyobb élményének mégis azt tarom, hogy Amerikában egy konferencián előadhattam a Harvardon. 

Ilyen jelentős nemzetközi tapasztalattal a háta mögött mit gondol a hazai viszonyokról? Létezik hungarikum börtönügyben?
Ha valami, akkor a teljes fogvatartotti foglalkoztatás mindenképpen annak tekinthető. Ennek elérése és szinten tartása Európában, de még talán azon kívül is egyedülálló és olyan teljesítménynek számít, amely előnyös az államnak és a fogvatartottaknak egyaránt. A börtönben végzett munkának köszönhetően a fogvatartottak ugyanis hozzájárulhatnak saját tartási költségeikhez, de támogathatják hozzátartozóikat, tartalékolhatnak a szabadulásuk utánra is. A foglalkoztatás ráadásul hasznos kereteket határoz meg, életritmust ad, ezáltal csökkenti a feszültséget, a munkakultúra elsajátítása és a hasznos tevékenység pedig elősegíti az önbecsülés, valamint a felelősségérzet növekedését. 

Professzor úr, kutatásai középpontjában a személyiségformálás lehetősége áll és a börtönrendszerek nemzetközi összehasonlítása is kiemelt helyet élvez. Jelenleg milyen témával foglalkozik?
Változatlanul ezek a nagy kutatási irányok. A legújabb téma pedig az úgynevezett PRÓBA intézet létjogosultságának a vizsgálata, illetve ennek a működési rendjének alapos kidolgozása. Ez az akadémiai dolgozat gyakorlati kutatással alátámasztott befejező része lenne, merthogy ezen dolgozom jelenleg.

Mi a dolgozat fő tézise?
A dolgozatom egy progresszív büntetési alternatíva kialakítására, egy a börtönrendszer határán lévő intézet létrehozására tesz kísérletet. A „PRÓBA”, vagyis a „progresszív büntetési alternatíva” – ami természetesen szabadságvesztés, de annak egy speciális, ma még nem létező formája – más tematika szerint épül fel, mint a jelenlegi büntetés-végrehajtásunk és a legfontosabb sajátja az, hogy minden egyes eleme a kriminálpedagógia elvek alapján szerveződik. A progresszivitása abban áll, hogy relatíve határozatlan, maximum másfél év lenne az időtartama, ami azt jelenti, ha az elítélt nem követ el új bűncselekményt, akkor másfél év múlva biztosan szabadulna. De a beépített minősítési rendszernek köszönhetően havonta újra és újra értékelik a fogvatartottat, aki, ha rászolgál, akkor kedvezményeket kaphat, sőt szintet léphet, így akár három vagy négy hónappal hamarabb is szabadulhat. Aki viszont nem akar együttműködni, vagy folyamatosan megsérti a szabályokat, az átkerül egy zárt intézetbe. A dolgozat még nincs kész teljesen, bízom benne, hogy mire nyugdíjba megyek, elkészülök vele.

És hogy áll vele?
Szó szerint állok. Amikor először lettem dékán 2012-ben, akkor kellő naivitással azt gondoltam, hogy a két dolog – a dékánság és az akadémiai dolgozat megírása – megfér egymás mellett. Az elején még ment is, de egy új egyetem felépítésének előkészítése annyira emberpróbáló feladat, hogy lassan ez a feladat minden figyelmemet lekötötte. Majd a megbízatás lejártát követően azt hittem, hogy az alatt az idő alatt be tudom adni, de kiderült, hogy az Akadémia új elvárásokat fogalmazott meg. Ráadásul még az is hátráltatott, hogy nagyon sokáig azt sem lehetett tudni, hogy melyik osztály fogadhatja egyáltalán be a témám. Bízom benne, hogy mire nyugdíjba megyek, elkészülök vele.

2012-ben az NKE Rendészettudományi Kar dékánjává nevezték ki, ahol egy nehéz időszakban állt helyt és aktív közreműködésével született meg a Rendészettudományi Doktori Iskola. Mik voltak a legnagyobb kihívások és hogyan sikerült velük megbirkóznia?
2012. január 1-el indultunk egyetemként, én május elsején kaptam a felkérést. Természetesen volt rálátásom arra, hogy a Rendőrtiszti Főiskola mennyit fejlődött a különböző akkreditációs eljárások során – a legjobb főiskolák között helyezkedtünk el ekkor –, de komoly kihívás volt az egyetemi elvárások teljesítése. Egyik napról a másikra kellett ugyanis jelentős mértékben növelni a fordulatszámot, el kellett kezdeni egyetemként működni. Ehhez óriási publikációs, kutatási és oktatási elvárásoknak kellett megfelelni, ezeket pedig nemcsak el kellett fogadtatni a munkatársakkal, hanem meg is kellett győzni őket azok szükségességéről, na meg persze be is kellett hajtani ezeket. Szervezeti, oktatási és kutatási területen egyaránt nagyon kellett pörögni. Én nagyon elfáradtam a harmadik év végére. Az új épületbe költözés már nem az én irányításom alatt zajlott, ennek mondjuk nagyon örültem. Azt viszont sajnáltam, hogy a doktori képzés nem az én időszakomban lett akkreditálva – pedig az előkészítésben jócskán benne voltam –, de a lényeg, hogy megkaptuk az engedélyt. 

2018-tól ismét dékán a Rendészettudományi Karon. Jelenleg milyen feladatok előtt áll a kar vezetése?
Most lesz nemsokára az első akkreditációja a doktori iskolánknak, ezen szeretnénk egy komoly megerősítést kapni a bizottságtól. Az a tervünk, hogy két éven belül akkreditálva elindítjuk az angol nyelvű mesterképzésünket is. Ez utóbbi komoly kitörési pont lehet.

És hogy egy kicsit hazabeszéljek: a világon mindenütt rácsodálkoznak, amikor arról beszélek, hogy Magyarországon három évig nappali munkarendben lehet tanulni a büntetés-végrehajtási hivatást. Ezt a kivételes helyzetet meg kell őrizni, annak ellenére, hogy nagyon csökken a hallgatói jelentkezési létszámunk részben a nyelvvizsgakötelezettség, részben a kötelező emelt szintű érettségi bevezetése miatt. Azon dolgozunk, hogy ezt a folyamatot megfordítsuk, és újra megteljenek a nappali munkarendben tanulók tantermei.

Mindenekelőtt mégis a pandémiával kell megküzdenünk.

A szervezet egyik legrangosabb kitüntetését, a Szent Adorján Érdemjelet éppen a járványügyi vészhelyzet alatt tanúsított magas színvonalú szervező és parancsnoki munkájáért érdemelte ki. Mit jelentett ez a gyakorlatban? 
A pandémia jelentős hatással volt és persze van a mai napig is a Kar egészének a működésére, elég, ha csak az oktatás digitális formára történő átállítására gondolunk. A veszélyhelyzet meghirdetését követően a rendészeti hallgatók közül a rendőrtisztjelöltek levonultak a nyugati határhoz, hogy a környező határátkelőkön teljesítsenek szolgálatot. A bévés hallgatóink pedig mentek az intézetekbe szolgálatot ellátni, besegíteni az ottaniaknak. Az én felelősségem volt és jelenleg is az, hogy kezeljük ezt a rendkívüli helyzetet, de legalább 150 ember vett és vesz részt a rendkívüli munkában, így ez a kitüntetés az ő elismerésük is egyben.

Tervezi, hogy újra pályázik a Rendészettudományi Kar vezetésére?
Az, hogy beadok-e újra pályázatot, még a jövő zenéje. A nyugdíjig még pont egy turnus beleférne, de számomra a tanszék is fontos, amelyre dékánként sokkal kevesebb időm jut. Volt, hogy egy évig szinte be sem mentem a saját tanszékvezetői irodámba. Nem tudom, hogy mit hoz a sors, lehet, hogy nem is kérnének fel újra. Most azzal kalkulálok, hogy a mandátumom az idei nyár végéig tart, és csak arra koncentrálok, hogy úgy adjam át az irodakulcsot, hogy itt ne maradjon függőben semmi. 

Számtalan teendője mellett Önt mi tölti fel energiával? Hogyan kapcsolódik ki szabadidejében?
A közelmúltig siklóernyőztem, jelenleg búvárkodom. Volt egy időszak, amikor pilóta akartam lenni. Még 16 éves koromban felvételizni is elmentem. Nem adatott meg, de a kalandvágy, a menni, látni és tapasztalni akarás azóta is bennem van. Mégis a felségemmel, a két lányommal és az unokáimmal eltöltött idő számomra a legértékesebb.

Kellner Gergely