Büntetés-végrehajtás

Az I. világháború befejezését és a trianoni békeszerződést követő években a börtönügyi depresszió tovább mélyült. A leszerelt hadsereg számos tisztjét a börtönök élére helyezték, melynek következményeként a börtönélet erőteljesen militáris vonásokat öltött. Az 1945-ben létrehozott népbírósági jogban új, alkalmazott büntetésként szerepelt az internálás és a kényszermunka. A II. világháborút követő években kezdődött meg a büntetések keretében végzett rabmunka sajátos átértékelődése, melynek hátterében a romba döntött ország újjáépítése állt. 1951. január 1-jén lépett hatályba a Csemegi-kódex egész büntetési rendszerét eltörlő 1950. évi II. tv. (Büntető Törvénykönyv Általános Része). Az új szabályozás csupán egy szabadságvesztési nemet ismert: börtön. Az eltorzult igazságszolgáltatás az elítéltek példátlan tömegét zúdította a büntetés-végrehajtás szervezetére, ennek a tömegnek akadálytalan munkára irányítása húzódott az intézkedés hátterében. A börtönök személyi állományának teljes cseréjét végezték el. Az új személyzet politikai megbízhatóság kritériumai alapján verbuválódott. A személyzet és az elítéltek, mint politikai ellenfelek álltak egymással szemben. Az őrszobákban kihelyezett parancsoló jelmondat jól jellemzi e korszak sajátosságát: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!”. 1950 után az Államvédelmi Hatóság által átvett börtönökben élték át a többségükben a politikai terror ártatlanul bebörtönzött áldozatai a magyar börtönügy legsötétebb és legszégyenteljesebb éveit.

1952 márciusában a börtönügy szervezete a Belügyminisztérium felügyelete alá került. A központi irányításra létrehozták a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságát (BvOP-t). A magyar börtönügy történetének új szakasza a ’60-as évek „puha diktatúrája” alatt indult el, miután sor került a sztálini politikával történő szakításra. A kétarcú igazságszolgáltatás egyfelől a politikai ellenfelekkel szembeni könyörtelenséget, másfelől a „dolgozó osztályhelyzetű” bűnelkövetőkkel szembeni segítő-nevelő szándékot kívánta érvényre juttatni, azonban az újonnan meghozott célkitűzések gazdasági támogatás hiánya miatt meghiúsultak. A ’70-es évektől nyilvánvalóvá vált, hogy az állam csak olyan kiigazításokra vállalkozott, melyek a működés folytonosságát segítették elő. Az 1978. évi IV. törvénnyel hatályba lépő Btk. új intézményként vezette be az ún. átmeneti csoportot, amely a hosszú (5 év feletti) szabadságvesztés személyiségkárosító hatását kívánta csökkenteni enyhébb végrehajtási rezsimben tartózkodással. Ugyancsak új intézményként kerültek bevezetésre a személyiségzavarban szenvedő elítéltek sajátos kezelésére és terápiás munkavégzésére létrehozott gyógyító-nevelő csoportok. A ’80-as évek közepére a börtönök személyzetének anyagi-pénzügyi támogatottsága elenyészővé vált, illetve. a börtönök túlzsúfoltsága miatt romló munkahelyi feltételek számos szakember elvándorlását indította meg. Az állam hosszú távú stratégia kidolgozására kényszerült. Mindezek következményeként készült el a büntetés-végrehajtási nevelés és munkáltatás 15-20 évre szánt fejlesztési koncepciója.