Büntetés-végrehajtás

Részlet a Nácizmus Üldözötteinek képviseletében Schiffer János által mondott ünnepi beszédből:

"...Emlékezni gyűltünk ma össze, a 74 évvel ezelőtti véres megtorlás egykori áldozataira.

1944 márciusában a Sátoraljaújhelyi Törvényszéki Fogház életében a korábbi évtizedek viszonylagos nyugalmát megtörő esemény történt, amely történelmi-politikai jelentőségét tekintve messze túlnőtt egy vidéki intézetben bekövetkezett rendkívüli eseményen.

1941 októberében a politikai ügyek tárgyalására létrehozták a Magyar Honvéd Vezérkari Főnökség Bíróságát, melynek 1942 szeptemberétől büntető intézetévé jelölték ki a Sátoraljaújhelyi Törvényszéki Fogházat.

Az intézet parancsnokává a helyi törvényszéki fogház igazgatóját, Lindenberger Lajos tartalékos hadnagyot nevezték ki.

A közbűntényes fogvatartottakat az épület földszinti részében helyezték el, az emeleti szinteken pedig a politikai elítélteket, akik között volt kassai, pozsonyi, nagyváradi, kárpátaljai, szerb, antifasiszta ellenálló, továbbá itt helyezték el  Vácról a 24 fő politikai elítélt fiatalkorút, valamint 20-30 fő vallási okból elítéltet.

1943 nyarától benépesültek a fogházépület szintjei a Magyar Kommunista Párt, a Vörös Segély, a Deák-csoport tagjaival és egyéb politikai elítéltekkel, ide kerültek a jugoszláv ellenállók is mintegy 160 fővel. Az intézetben 1943 őszére 423 politikai elítéltet zsúfoltak össze.

A börtön foglyai nemre, politikai nézetkülönbségre való tekintet nélkül szervezett kollektívát alkottak, vezetőjük a délvidékről származó Dzsánics Milán volt. Az országos és háborús híreket a beszélők alkalmával a rokonság, a baráti látogatók hozták meg. Hírek érkeztek arról, hogy a szovjet Vörös Hadsereg már a közeli Kárpátokban harcol, közeleg a szabadulás ideje. A bent lévők hosszasan vitatták, hogy mit tegyenek: kitörjenek, vagy megvárják a felszabadulást. A zárkacsoportok többsége a megoldást a kitörésben látta, amelynek időpontját májusi, vagy júniusi időpontra tervezték.  Így lett a tervezett kitörés jelszava: „mire az erdők kizöldülnek”.

Aggasztó fordulatot hozott azonban az, hogy március 19-én megszállta Magyarországot a német hadsereg. Ez a hír a politikai elítéltek esetében egyenlő volt a halálos ítélettel, ugyanis Németországban ez idő tájt nem ismerték a politikai okból való fogvatartást. Az elítéltek mindezek hatására úgy döntöttek, hogy előbbre hozzák és március  22-re, a délutáni órákra időzítik a kitörést.

Az első lépés az őrök lefegyverzése volt, a fegyőröktől elvették a zárkák kulcsait, kiszabadították társaikat.

Annak ellenére, hogy a börtön elfoglalása rövid időt vett igénybe, mégis hamar kitudódott, és az épületet fegyvertűz alá vette a német katonaság, illetve a hozzájuk társuló magyar katonai helyőrség és a csendőrség. A blokádon keresztül néhány elítéltnek mégis sikerült megszöknie a város és a hegyek irányába. A bent maradt foglyokat, sebesülteket a csendőrök letuszkolták zárkáikból az udvarra, ahol késő estig álltak a rájuk szegeződő golyószórók előtt. Lindenberger a fogházparancsnok megkísérelte a nagyobb tragédia elkerülését és kijelentette, hogy semmiféle megtorláshoz nem járul hozzá. Felettese megerősítette a parancsnok döntését.

Mi történt a menekülőkkel? – Bazsik Renáta az egykori fogoly a következőket írta visszaemlékező könyvében:

  „…a hegy oldalán menekülők törtetnek a csúcs felé. A szabad levegőtől elszoktunk, nehezen megy a futás, zihálva szedjük a levegőt. De futni kell, az erdő minden reménységünk. Percenként hasra vágódunk a sárban, hogy védelmet találjunk a géppuska lövedékek, a szétrobbanó aknák repeszei ellen. Az erdő ritkás, de mégis csak erdő, s ahogy beljebb hatolunk a fák között egyre távolabbról hallatszik a sziréna bőgése, a fegyverek dörgése. Az erdőben összeverődött csapatok arrafelé tartanak, amerre a határt sejtik…”

Sajnos a határt nem érték el! És – jaj a legyőzöttnek!

„A kitörést követő napok csaknem minden órájában begördült egy-egy teherautó, szomorú rakományával. Felismerhetetlenségig halálra sebzett társakat hozták. Az elfogott élők felett a rögtönítélő bíróság ítélkezett. Egy hét múlva 9 nőt és 34 férfit a nyomozók átadtak a rögtönítélő bíróságnak. Négy napon át – április 3-tól 6-ig – volt a tárgyalás, majd kimondták az ítéletet.

Halálos ítéletet 11 fő kapott, melyet 2 órán belül végre is hajtottak. Egyeseket duplaidejű fegyházbüntetésre ítéltek. A börtön politikai foglyainak egy részét májusban büntető századokba osztották be, többségüket pedig 1944 szeptemberében a komáromi Csillag erődbe, majd a németországi Dachauba és más koncentrációs táborokba szállították, ahol sajnos többségük meghalt.”

A kitörést és az azt követő megtorlást túlélő elítélteket Németországban érte a felszabadulás. Egy részük hazatért, egy csoport jelentkezett a francia hadseregbe, ahol a visszavonuló német SS csapatok fegyveres felszámolásában vették ki részüket.

Az 1944-es börtönlázadás leverésében részt vett tisztikar, illetve a szökevények felkutatásában és legyilkolásában közreműködő csendőrség tagjait felelősségre vonták."

A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége részéről Pusztai Miklós Úr emlékbeszédének részlete:

"Tisztelt Jelenlévők! Az itt látható szobor és sírkert az egyetlen olyan köztéri emlékmű, amely a Kárpát-medence népeinek állít emléket Magyarországon. Ezen a helyen minden év márciusában városi emléknap keretében emlékezünk meg a térségben élő nemzetek összetartozásáról, barátságáról. A város önkormányzata nagy tisztelettel és kegyelettel őrzi ezt a helyet és a 73 évvel ezelőtti esemény szerves része városunk legújabb kori történelmének és egyben nemzeti zarándokhely mindazok számára, akik Kelet-Európa békéjét és nyugalmát akarják. Az elődök összefogása és egymásra találása legyen követendő példa mindannyiunk előtt..."