Büntetés-végrehajtás

Az öltözőben púderillat és tapintható izgatottság. A fogason tyúklábmintás nadrágok és ingek, amiket erre a bő órára jelmezre cseréltek a szereplők. A reintegrációs tiszt új szerepben bizonyít: sminkecsetével változtatja át a fogvatartottakat dívává, bohóccá, autóbalesetet szenvedett lánnyá. 

Közben megtelik a Játékszín. A nézőtéren a szereplő fogvatartottak hozzátartozói, az elítéltek reintegrációját segítő szervezetek munkatársai, színészek, bv-sek, a színpad két oldalán négy-négy szék, középen fekete lepellel letakarva áll az ítélőszék: ide érkeznek a szereplők és itt teszik mérlegre elkövetett bűneiket.

A megjelenteket Nagy Ádám bv. alezredes, a Veszprém Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézet megbízott parancsnoka köszönti, külön kiemelve a produkciónak helyet adó Veszprémi Petőfi Színház igazgatóját, Oberfrank Pált és helyettesét, Kellerné Egressy Zsuzsannát. Gyurácz Csaba bv. százados – civilben a zirci Bakony Hangja Színjátszó Csoport vezetője – lép a színpadra, ő mesél az előadás születéséről. „A veszprémi börtön elítéltjei nehéz feladatot kaptak. Olyan darabot kellett írniuk, melynek témája a nyolc boldogság közül az első: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Az elítéltek úgy döntöttek, úgy közelítik meg a témát, hogy bemutatják, kik méltóak arra, hogy a mennyek országa az övék legyen… és azokat is, akik nem méltóak rá.  A dráma a halál utáni csendben, a földi élet zajától távol játszódik, ott, ahol a lélek leveti porhüvelyét, s megkezdődik a végső számvetés. Ez nem egy hagyományos bíróság: itt nincsenek ügyvédek, nincsenek tanúk, csak egy feddhetetlen bíró, és nyolc nő, akiknek minden döntése, cselekedete mérlegre kerül.

Az Ítélőszék című dráma bevezet minket egy olyan szférába, ahol csak az igazság dönt. Itt már nincs több esély, nincs több bűnbocsánat. A nyolc nő egyetlen pillanatban szembesül mindazzal, amit az életben elért, vagy amit elmulasztott – mindegy, hogy a pénz- vagy a művészvilágból, az örök gyászból, az önsajnálatból, netán gyávaságból menekülve, avagy egy csendes tanyán elszenderedve került az égi ítélőszék elé. 
A bíró nemcsak a szándékot, hanem a cselekedetek súlyát is megítéli. Nem megbocsátani, hanem ítélkezni jött. 
Vajon a külső siker vagy a szív tisztasága számít a végső napon? A megbánás vajon elégséges a megváltáshoz, vagy a bűn örök kárhozatot jelent a léleknek?  Képesek vagyunk-e megváltani magunkat a halál küszöbén?
Készüljenek fel egy olyan utazásra, ahol mindenki saját lelkének tükrébe néz, és ahol az egyetlen kérdés: ki az, aki méltó az örök életre, és kinek lesz az örök kárhozat az osztályrésze?”

A színpadon már ott ül a nyolc nő. Egyesével állnak ki középre, és tárják elénk bűneiket. Aki volt már színpadon egy szál magában, és állt a reflektor vakító fényében, sejti, hogy pontosan ilyen lehet az a végső pillanat, ott, az ítélőszék előtt... Ebbe a fénykörbe érkeznek sorban a szereplők: a férje halálát feldolgozni képtelen, családját eltaszító özvegy; a hatalmat hajszoló nő; a betegségével szembe nézni nem tudó díva; az újszülött gyermekét egy buszmegállóban magára hagyó asszony; a törtető, előbbre jutása érdekében sikkasztást elkövető csaló; a maszk mögé rejtőző, saját kiszolgáltatottságát harsánysággal elfedő bohóc; a félelmeitől gúzsba kötött szerzetes nővér. A bíró pedig ítél: lesznek, akik fehér lepellel a vállukon a mennyország kapuján léphetnek át, míg mások fekete leplet kapva a kárhozat örök és sötét fogságába száműzetnek.

A darab végén a háttérből halk harangszó hallatszik, viszi messzire a bíró szavait: „Azok, akik megtartották az életben a szerénységet, a hitet és az Isten iránti alázatot – mint a lelki szegények –, azoknak bizony megnyílt a mennyek országa, mert nekik adatott meg a béke és az örök élet.” 

A hangos taps után az előadás létrejöttét mentorként segítő dr. Várnagy Andrea, Liszt Ferenc-díjas zongoraművész a börtön falai és a külvilág között hidat építő művészet erejéről beszél, dicséri a szereplőket és a próbafolyamat során őket segítőket. Németh Éva bv. ezredes, az I. Agglomeráció vezetőjeként méltatja a katartikus előadást, amely közönségének – ahogy fogalmaz – aznap a kilencedik boldogság is megadatott.

A terem lassan kiürül, az öltözőben előkerülnek a sminklemosó kendők, a jelmezeket a bohóc zöld parókájával együtt zsákba teszik, a fogasról az utolsó tyúklábmintás ruháért is nyúl valaki. Még egy óra szabadság az ajándék beszélőn, aztán indul vissza a rabszállító a börtönbe nyolc nővel, nyolc kimondott bűnnel, nyolc ítélettel és talán nyolc megkönnyebbülést hozó sóhajjal.

Mi, nézők pedig kilépünk a ragyogó őszbe, és a szokásosnál nagyobb levegőt veszünk – csak hogy oldódjon a gombóc a torkunkban, gyomrunkban. Elindulunk hazafelé, és visszük magunkkal a belénk égett mondatokat: „A bűn nem mindig tett, néha mulasztás.” „Ha túl hangos vagy, nem hallják a remegést a hangodban.”„Játszottál, hogy ne kelljen élned.” „Csak az tud továbblépni, aki nem bújik el a bűn és a bánat árnyékába, hanem szembenéz vele.” Meglehet, a kérdést is feltesszük magunknak: vajon a mi vállunkra milyen leplet terítene a fehér ruhás angyal?