A Budapesti Fegyház és Börtön, vagyis a „Gyűjtő” területén működő Budapesti Faipari Termelő és Kereskedelmi Kft.-ben munkáltatott fogvatartottak több mint háromezer asztalt, szekrényt, heverőt és közel kétezer ötszáz irodai széket gyártottak2018-ban.
Szegedi Fegyház és Börtön
A Betegek Világnapján február 11-én, a Don Bosco Együttes volt vendége az elítéltek egyházi foglalkozásának a Szegedi Fegyház és Börtön Mars téri épületében.
A Don Bosco Közösség zenészei a Covid járvány megszűnésével megújult néven ismét jelentkeztek szolgálatukkal a magyar börtönökben, híven névadójukhoz, aki az 1800-as években az elesettek segítője volt.
Juhász Tibor börtönlelkész elmondta, hogy az együttes vezetője, Tóth Imre az idén kereste meg az intézetet, hogy szívesen eljönnének egy közös imádságos napra a Csillabörtönbe. A betegek világnapja adott apropót a találkozásra, hiszen Ferenc Pápa üzenete a világnak valójában nemcsak imára és a szenvedőkhöz való odafordulásra hív, hanem arra is, hogy Isten népe, az egészségügyi intézményrendszer és a civil társadalom nyitottá váljon egy új, közös együtt haladásra. A találkozón felolvasták a szentatya üzenetét, amelyet a Betegek 31. Világnapjára üzent a katolikus közösségeknek, „Viselj rá gondot” címmel és az együttérzésről szól.
Don Bosco szegény családban született 1815-ben. Kétéves volt csupán, amikor édesapja meghalt, így édesanyja, Margherita Occhiena egyedül nevelte három gyermekét. Jánosnak ezért már zsenge korában pásztorként kellett dolgoznia. Eleinte a helybéli plébános tanítgatta, de a család szegénysége miatt nem sok reménye volt a továbbtanulásra, noha éles elméje és jó memóriája volt. Tanulmányait 1831-ben tizenhét évesen kezdte meg Chieriben. A tandíjhoz szükséges pénzt nyomorúságos körülmények között saját maga kereste meg. 1835 és 1841 között ugyancsak Chieriben végezte teológiai tanulmányait, melynek befejezésével Torinóban pappá szentelték.
Itt határozta el, hogy életét a szegény sorsú gyermekek segítésének és nevelésének szenteli, Néri Szent Fülöp példáját követve. Az oratorióban 1842 februárjában húsz, 1846 márciusában már négyszáz, utcáról összeszedett szegény fiú tanult nála. Az órákat eleinte a szabad ég alatt, a város környékén sétálva tartották, majd amikor 1844 őszén Boscót a Rifugio – azaz a prostitúciótól fenyegetett leányok menedékének – káplánjává nevezték ki, felettese két termet biztosított céljaira. Később ezeket kápolnává alakították át.
Hivatása folytatása többször is akadályokba ütközött, és kitartását, amellyel küzdött, betegesnek minősítették. A termeket elvették tőle, így Bosco lakásokat bérelt, és ott folytatta a fiúk nevelését. Édesanyja is csatlakozott hozzá, és életének utolsó tíz évében az első szaléziánus gyermekotthonban dolgozott. Utóbb a városi hatóságok is felismerték Bosco kezdeményezésének fontosságát.