Büntetés-végrehajtás

A járványügyi helyzet miatt csak néhány kijelölt kollégánk tudott részt venni Hajdú Miklós temetésén, pedig számos állománytag jelezte, hogy utolsó útján elkísérné az intézet lelkészét. Számukra a búcsúvétel méltó lehetősége volt az a 2021. április 21-én tartott ökumenikus istentisztelet, amit Szabó Márk, az intézet református lelkésze és Lóczi Tamás, sátoraljaújhelyi római katolikus plébános végeztek közösen. Akik nem tudtak részt venni, azok számára is elérhetővé tesszük a két lelkipásztor személyes hangvételű prédikációját, melyet az emmauszi tanítványok története alapján mondtak.

Az emmauszi tanítványok (Lk 24,13-35)

„Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.”
 

Szabó Márk ref. lelkipásztor
– vázlat –

Az emberlétet a Biblia sokszor tekinti útnak. Ez igaz a teljes „életútra”, de a naponkénti útjainkra is. Úton vagyunk munkahelyre, de kapcsolatokban, családokban, betegségekben is. Az evangéliumi szakasz egy rövid, de annál keserűbb úton létről számol be. A két tanítvány tele van keserűséggel, csalódottsággal, szomorúsággal, kilátástalansággal. Mennyi emberi érzés, ami bennünk is ott van, különösen most, hogy egy hazatért kedves barátunkra, testvérünkre, Miklós atyára emlékezünk.
Ebben a keserű „menetelésben” csatlakozik Jézus Krisztus a tanítványokhoz, s kérdezi meg tőlük és tőlünk is: „Miről beszélgettetek itt az úton?”
Jézus kíváncsi, hallgat és figyel. Miklós atya is ilyen csendesen szegődött oda az úton lévőkhöz. Legyen szó megtört életű férfiakról, vagy éppen szolgálatot teljesítő kollégákról. Szava járása volt: „Mizu fiúk?” Kérdezni ott, ahol talán senkit vagy csak nagyon keveseket érdekel az, hogy hogy vagyok, mit érzek, mit gondolok. A „fiúk” tudták, hogy őszinte a kérdés, őszinte a figyelem.
Még teológus koromban heti rendszerességgel szolgáltam a „Mécses” alkalmakon. Egy alkalommal lelkileg nagyon megterhelt voltam. A foglalkozás után szóba hozta azt, ami nyilvánvaló volt számára. A bv. kapuján kilépve megkérdezte, hogy van e kedvem vele egy órácskát eltölteni. Igent mondtam és percekkel később egy vendéglő teraszán ültünk. Mit fogunk itt csinálni? - érdeklődtem. Meg fogunk inni egy sört - válaszolta. Az egy órában meghallgatta mindazt, ami nyomta a szívem. Nem két egyház lelkésze ült ott, hanem két keresztyén ember, Jézus tanítványai. Egy idősödő, s egy fiatal. Egy beszélő és egy hallgató. 
Élete célja a kísérés volt. Haladni azok mellett, akik megfáradtak, elerőtlenedtek, elfogyott a reményük.
Hajdú Miklós atya mennyei mesterétől kapta és tanulta a szolgálatot. Menni, kérdezni, hallgatni.
Három évtizeden keresztül kísérte többek között a sátoraljaújhelyi börtönben levőket. Nem azt nézve, hogy a szükséget szenvedő rácson innen vagy túl van e, hanem azt, hogy ki az, aki „megfáradt és megvan terhelve” (Mt 11,28).
Az emmauszi tanítványok arra kérik Jézust, hogy maradjon velük és náluk. Miklós atyának is ez volt a szíve vágya, hogy az általa pásztorolt emberek kimondják az életükben Jézus Krisztusnak: Maradj velem Uram!
Egész életében a feltámadás evangéliumát hirdette. Erre a gyász Istentiszteletre is igazak Pál apostol szavai: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.” A feltámadásba vetett hitével szolgált közöttünk, most pedig erre buzdít bennünket az Ige is. Higgyük, hirdessük, Jézus Krisztus feltámadt.
A tanítványok miután hitre jutnak, visszatérnek oda, ahol kudarcot vallottak, ahonnan elindultak. Nekünk is vissza kell térnünk munkahelyünkre, családokba, házasságokba, de nem mindegy kivel a szívünkben és milyen hittel. Hirdetjük-e ott, hogy találkoztam a feltámadott Úr Jézus Krisztusban.
Miklós atyának is vissza kellett térnie mennyei otthonába, most már nem azért, hogy hirdesse, hanem őt dicsérve és magasztalva örökké tartó boldogságban éljen.

„Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (1Kor 15, 19)

Lóczi Tamás rk. plébános

Mindig is tudtam, hogy Hajdú Miklós atya egy vidám, viccelődő ember. De azt nem sejtettem, hogy ilyen hamar meglep bennünket. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, ugyanazt a szentírási szakaszt választottam ki én is a mai alkalomra, mint lelkésztestvérem. De ez talán még jobban kifejezi, hogy mennyire jellemző is volt Miklós atyára Jézus módszertana, ahogyan az emmauszi tanítványok életét gyökeresen megváltoztatta.
Jézus viszonyulása ezekhez az emberekhez számomra jól tükrözi Miklós atya küldetését. Benne a csalódott, kudarcokkal küzdő ember típusát látjuk, aki perifériára szorult. Nekünk, akik az első Húsvét után élünk, természetes a feltámadás. Nem is tudjuk igazán beleélni magunkat abba a reménytelen helyzetbe, ami azt a néhány napot jellemezte, amikor a gonoszság erői elvették Jézust követőitől és még nem lehettek bizonyosak abban, hogy ő feltámadt és él. Valami ehhez hasonló elveszettséget él át mindenki, aki bármilyen oknál fogva az élet perifériájára kerül. Nem tudjuk, milyen erők mozgatnak valakit, amikor bűncselekményt követ el, de az biztos, hogy ez sem neki, sem senki másnak nem jó és nem válik a hasznára. Ahogy Jézus segítségére siet az elveszett tanítványoknak, úgy állt mellé Miklós atya azoknak, akik hasonló elveszettséggel küzdenek.
Elveszni sokféleképpen lehet. Nem csak úgy, hogy valaki szembe kerül a törvénnyel, hanem úgy is, hogy külsőleg minden rendezett, szabályos, de odabent valami összeomlott. Álmaink, céljaink, elképzeléseink is így tudnak összedőlni és maguk alá temetni. Amikor csalódunk valakiben, amikor visszaélnek a szeretetünkkel vagy jóságunkkal, úgy érezzük magunkat, mint akit cserben hagytak és mint aki nagy baklövést követett el, hogy megpróbált jó lenni. És ilyenkor mi is elindulunk, mint a tanítványok, akik minél messzebbre akartak menni Jeruzsálemtől, a helytől, amely kudarcukról árulkodik, ami arra emlékezteti őket, hogy elvesztegettek három évet az életükből egy olyan valakire, aki gyengének bizonyult. A mi esetünkben ez sokszor úgy nyilvánulhat meg, hogy feladjuk azt, hogy jók legyünk, hiszen ezekért az emberekért nem éri meg, akik így válaszoltak szeretetünkre. Visszaütünk, tüskések, elviselhetetlenek, mogorvák leszünk vagy éppen közönyösek mindennel és mindenkivel szemben, mint akiket már semmi nem mozgat meg.
Jézus mellé szegődik az Emmauszba menekülő tanítványoknak. Hagyja őket hogy kibeszéljék magukból problémájukat, meghallgatja őket. Miklós atya is, mint a Mestere, mellé szegődött mindenkinek. Rabnak cellán innen és cellán túl. Mert bizony sokféle cella van. Elnézést az áthallásért, de nem tudott nem eszembe jutni a Star Wars sorozat egyik háttérsztorija, melynek címe: Zsivány egyes. Ebben a vak bölcs és a harcedzett százados egyszerre esnek fogságba. Miközben a katona a zárat bütyköli, a vak elszólja magát: Sokféle börtön van, százados! Hát nekem ez az első – reagál a másik. Mire a bölcs megjegyzi: A sajátját százados, mindenhová magával viszi! Elnézést, a kitérőért!
Szóval Miklós atya is mellé szegődött annak, akinek szüksége volt erre, meghallgatta, kibeszéltette és segített neki új megvilágításba helyezni életét. Talán csak odaát tudjuk majd meg, mennyi életet is mentett ezzel meg. Amikor a tanítványoknak már nem volt szükségük az Úrra, amikor már összeállt bennük a kép, reményt szereztek, Jézus „eltűnt” előlük, ahogy egy jó lelkivezető is teszi. Milyen érdekes, hogy ezek az emberek még abban az órában visszatértek Jeruzsálembe. Oda, amitől nemrég még minél messzebbre akartak kerülni. Ráadásul teszik ezt éjszaka, a Közel-Keleten, ahol nem ritkák a mínuszok éjjel, a közbiztonság pedig igen gyenge. Már nem érdekli őket a veszély, a kényelmetlenség, hiszen új erőre kaptak a feltámadt Krisztussal való találkozás óta. Ez az élmény felülír minden szorongást életükben. Visszamennek oda, ahonnan jöttek, régi környezetükbe, de már más emberként. Tulajdonképpen ez a célja a büntetés-végrehajtásnak is. Nem a megtorlás, hanem a belátás, az átalakulás. Hogy ugyanoda visszatérve, ne ott folytassa valaki, ahol előzőleg abbahagyta. Vagy a lelki cellából szabadulva, merjen valaki szembenézni kudarcaival, félelmeivel és belső szabadságát megtalálva birtokolja annyira magát, hogy másoktól függetlenül is tudjon a jó mellett dönteni.
Köszönjük Miklós atyának hogy sok ilyen rácsot összetört. Hogy elvezette a rábízottakat arra, hogy megtalálják és értékeljék külső és belső szabadságukat.
Mindannyiunknak vannak gyöngeségei. Tudjuk, hogy Miklós atyának is voltak. Számomra azonban mindenképpen tiszteletreméltó benne az, hogy amíg mi gyöngeségeinket szeretjük letagadni, kozmetikázni, jobb színben feltüntetni, mint amilyenek, addig ő vállalta ezeket. És biztosan küzdött is ellenük a maga módján.
Miklós atyát én úgy tudom magam elé képzelni, mint aki ül egy vendéglői asztalnál az utcafronton és üdvözli az embereket. Biztos vagyok benne, hogy nem engedne engem szó nélkül elmenni, hanem rögtön meginvitálna maga mellé. Megkínálna és megajándékozna önmagával. Én pedig egy másik emberként kelnék fel onnan. Megkönnyebbülve. Mert ő ilyen ember volt. Megszólítható és megszólító. Olyan, aki figyel a másikra. Ez egy egyre inkább felületessé váló és elembertelenedő világban talán még nagyobb dolog. Mindenki fontosnak érezhette magát a társaságában. Címeit, kitüntetéseit nem ismertük, ezek emlegetését nem tartotta fontosnak. Egyszerű maradt. És ebben a természetes egyszerűségében, emberközeliségében sokak szívébe belopta magát.
Hadd helyezzem ide zárásképpen Pilinszky János Átváltozás című versét, ami számomra jól kifejezi Miklós atya másokhoz való viszonyulását, ami természetesen mindig valaki saját istenkapcsolatáról árulkodik.

„Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.”